Én olvasni szeretek, nem fülelni!

 

Én is. Sőt, ez részben ma sem változott. Legalábbis a prioritás. Mégis szívesen hallgatok hangoskönyveket. Elmondom miért. Azért mert nem elvesz, hanem ad. Újabb élményt. Annak az élményét, hogy akkor is elmélyülhetek egy műben, amikor azt a “sima” könyvekkel nem tehetném. Bár sokan vannak, akik annyira megszerették hallgatni a gondolatokat, hogy olvasni már nincs is kedvük, én nem így vagyok vele. Továbbra is imádom, hogy az éjszaka nyugalmában csak én vagyok és a Könyv. Varázslat, ahogy együtt haladunk a cselekménnyel, és amikor megválunk egymástól egy időre, fáj mint a szerelmestől való elválás. Napközben többször eszembe jut a cselekmény – mondjuk egy izgalmas regény esetében – és alig várom, hogy este újra találkozhassunk. Ismerős? Nos, ma már többször előfordul, hogy ahol abbahagytuk a történetet késő este, ott folytatjuk reggel az autóban. Megmondom őszintén, azóta – persze az ésszerűség határain belül – örülök a dugónak. Annál tovább tudom hallgatni a könyvemet.

Illetve az is gyakori, hogy mást olvasok esténként, és egész mást hallgatok napközben. Ugyanis a két napszakban a hangulatom is más lehet; gondolom ezzel sem vagyok egyedül.

Megszokni viszont nehéz volt. A történetet ugye az író bonyolítja. De egy könyvben a rendező te vagy! Legalábbis ami a dinamizmust, az elbeszélés vagy a dialógusok hangnemét, ritmusát illeti. A hangoskönyvben ez a “rendező” a mű előadója, a művész, aki felolvassa.  Ezt nekem eleinte nehéz volt elfogadni. Egy könyv esetében elmerenghetek egy részen, olyankor esetleg gépiesen tovább olvasok, de az agyam letapad valahol: ilyenkor – amikor észbe kapok – visszaolvasok. Ez a hangoskönyvek esetében is gyakori volt eleinte. Persze egy értelmes lejátszó programban könnyű egy érintéssel fél perceket visszaugrani, de akkor is; idő kellett, amíg kialakult bennem a hangoskönyv olvasásának a gyakorlata. Vagyis hogy megtanultam elfogadni a narrátor rendezését – szemben az enyémmel – és megtanultam rendesen odafigyelni, nem elkalandozni. És egyszer csak, körülbelül a harmadik könyvem után rájöttem, hogy én ezt imádom. Más mint a könyv, de jó! Nagyon jó. Aztán rájöttem, hogy nem is a könyvolvasással kell ezt összehasonlítani, hanem a meséléssel, a sztorizással! Mint amikor a barátod – aki nagyon jó mesélő – elmond egy piszok jó történetet. Egy jó előadóművész sokszor egy-egy gyengébb történetet is képes “lenyomni a torkomon”. Például nemrég belebotlottam hangoskönyv formájában valami meglehetősen naív akció-regénybe. Voltak benne vicces párbeszédek, egy-két jó fordulat is, de tudom, hogy könyvben a második fejezet után letettem volna. Viszont Kulka Jánosnak sikerült úgy előadnia a kissé naív és egyébként kaptafára készült históriát, hogy képtelen voltam nem tovább hallgatni. Hallgatni egyébként a legjobban a régebbi magyar klasszikusokat szeretem. Naná! A feladat oroszlánrészét elviszi helyettem a mesélő: a “rendezést”. És Karinthyt, Jókait, Gárdonyit – és még sorolhatnám – egy jó mesélő tolmácsolásában hallgatni igazi élmény, kár volna kihagyni.

Azóta képes vagyok napközben is ellazulni, kicsit feldobni néhány unalmasabb vagy máskor nehezebbnek tűnő órát. Azóta szeretek a városban, akár dugóban is vezetni, és nem rühellem többé a fűnyírást. Sőt, újabban edzés közben is egyre gyakrabban választok valami jó kis könyvet zene helyett.

Szóval továbbra is olvasni szeretek a legjobban. Szoktam is: pont akkor és annyiszor, ahogy eddig. Viszont a hangoskönyvekkel egy új világ is kinyílt előttem, anélkül, hogy bezárt volna egy korábbit. Kipróbálod?

 

Könyveinket ITT TALÁLOD!

Szóljon hozzá a bejegyzéshez!

%d blogger ezt szereti: